A Megszálló Tőzike

Vidáman csilingelt a bolond tűzpiros sapkája, ahogy az a fejét rázta.
- Nem, nem! Nem lehet! Nem lehet, nem lehet, nem lehet! – kántálta, miközben előre-hátra billegett, hogy szavainak nyomatékot adjon.
Kora reggel volt, a patak derűsen csobogott előtte, a túlparton álmosan nyújtózott a mező, ásított az ég, és ásott egy kutya.
- Micsoda vásott egy dög vagy! – kiáltott egy gazdasszony, mert az imént említett kutya épp az ő veteményeskertjében ásott. Haragja lobbant, szoknyája libbent, és már el is indult az eb felé egy sodrófával a kezében.
- Megállj csak! – kiáltotta az asszony, de a kutyának esze ágában sem volt követni az asszony utasításait. Sebesen a szájába kapta a jól megérdemelt – és épphogy megszerzett – sárgarépát, majd –szintén sebesen- a lábait gyorsan kapkodva elinalt.
A gazdasszony mérges lett, de a kutya iránt érzett ellenszenve hamar elszállt, amikor meglátta a bolondot. Az ellenszenv csodálkozásba csapott át, ami mégiscsak kellemesebb érzés. A bolond tovább ringatózott kántálva, mint aki az egészből semmit sem vett észre. Valószínűleg így is volt.
- Nézd csak, milyen szép lepke! – szólt a sapkás bolond barátja, és egy ide-oda lebbenő, színes lepkére mutatott. Arcán időtlenül idétlen mosoly foglalt helyet, várva, hogy az örökkévalóság véget érjen, de legalábbis közeledjen hozzá. Nem viselt sapkát. Hosszú, seszín hajának eredetileg volt színe, de a jelenlegi állapota alapján ez nem látszott. Talán szerencsésebb lett volna, ha inkább sapkát visel ő is – de mindenképpen esztétikusabb. A szerencse nem függ attól, ki mit visel – bár ezzel bizonyos medálokkal foglalkozó árusok vitatkoznának.
- Szép, szép, szép! – válaszolt a bolond ringatózva. Szeme fátyolosan fürkészte a túlpartot.
- Talán egyszer mi is eljutunk oda! – mondta a bolond seszínhajú barátja a túlpart felé mutatva. Sóhajtott egy nagyot és karját a bolond vállai köré fonta. Együtt ringatóztak tovább.
A gazdasszony megrökönyödve nézte a parton ülő ringatózó alakokat –azokat, akik az egy lépésnyi széles és bokáig érő patak partján üldögélve álmodoznak a túlpartra jutásról.

Sokszor álmodoztak így. Volt, hogy reggel, volt, hogy este, volt, hogy egyszer, volt, hogy hol, volt, hogy nem. A túlpart mindig ott lebegett előttük – mint egy beteljesülhetetlen álom.