A Megszálló Tőzike

Mivel olvasni szeretnétek, ezért újra engedélyeztem a blogot, pedig nem vagyok vele megelégedve.  Majd lesz valami átalakítás, bár még nem tudom, mikor, szóval addig nézegessétek csak!

Apa diót pucol a másik szobában, Dió meg kuncsorog. Dió szereti a diót.

Amikor másfél éve elhoztuk Diót a szüleitől, már nagyjából tudtuk, hogy ez lesz a neve: a “krémszínű” aranyretrievernek hámozott dióbél-színe van (volt, mostmár az idő elteltével sárgult). Amikor megláttuk a sok kutya között, épp egy diófalevél volt a szájában, és egyébként büdös csirkeszagú volt ebéd után, és a díszborostyánt szedte szét lelkesen.

Néha annyi mindent szeretnék egyszerre mondani vagy írni, de sajnos nem lehet.

Tegnap este annyira, annyira szép volt a táj! És Dió is annyira, annyira örült a hónak. Hűűű, mint a mesében!:)

Lehet, hogy ezért álmodtam nagyon érdekeset:

Először egy hatalmas susnyásban gyalogoltunk a kőzettantanárral, amin keresztülérve nyárfák közé csöppentünk, ahol volt egy vendégház, ahol pizzát ettünk – gombásat.

Kicsivel később, miután mindenki kapott kőzettanból érdemjegyet – egy, a susnyás mellett fekvő szántóföldön gyalogoltunk, ahol nagyon jól látszódtak az erózió nyomai, és a különböző talajrétegek. Ezen a szántóföldön élt egy törzs, akiknek nem tetszett, hogy beléptünk a területükre, így, mint a filmekben, a törzsfőnök elhatározta, hogy ha át akarunk haladni ezen a területen, akkor le kell győznünk a Törzs Legnagyobb Harcosát, aki bumerángtulajdonos volt.

Aztán, mikor az izgalmas rész következett volna, hogy valaki megmérkőzik a Törzs Legnagyobb Harcosával, megérkezett a Lovecraft-történetekből (általam csak hallomásból) ismert Dagoon, a hatalmas halszörnyeteg, aki mindig egy méretes oszloppal a kezében járkál, és ráhelyezte az oszlopot a Törzs Legnagyobb Harcosára.  A törzsfőnök mérges lett, én meg felébredtem.

A fél napot elvásároltuk Anyukámmal. Mondhatnánk, hogy az egészet, mert hazajértünk, és már el is kezdett sötétedni. Mostanában nem bírom a sötétet.

Ma arra ébredtem, hogy egy kedves szenyoríta, Dulcinea del Vamos átsétál rajtam, Anya meg sopánkodott, hogy ne sétáljon át rajtam, de a szenyorítát ez nem igazán foglalkoztatta. Ő… elég…súlyos állat.

Aztán békésen befeküdt a párnámra, majd elkezdte gyarmatosítani az ágyat, és én egészen a  szélére kerültem. Csak meglepődtem, ez azért nem szokványos, még nálunk sem.:)

Miért gondoljuk azt, hogy itt minden a mi tulajdonunk? És miért gondoljuk azt, hogy semmi sem? Nem akarok megint a “hülye zöld” szöveggel jönni, ha érdekel a mondandóm, keress meg MSN-en – úgysem fogsz- vagy írj hozzászólást, hogy fejtsem ki legyek szíves, érdekel a hülye zöld dumám és a hülye élményeim – úgysem fogsz, mert lehet, hogy fájna.

Persze ez a blog elvileg az enyém. És azé, aki elolvassa. Vagy senkié.

Láttam ma a víz felszínén úszni egy fagyöngyöt. Leszakították a fáról. Ez több szempontból előnyös esemény. A fa levegőhöz jut, a halaknak ez jó alkalom a csókolózásra, úgy is mindig csókra áll a szájuk. A halak mindig csókra várnak.

A gondolatok mind szurokba íródnak. Azt hiszem, ideje pihennem egy kicsit.

…fél négykor keltem, de még mindig nem vagyok álmos. Lehet, hogy tanulni fogok, a változatosság kedvéért.

Meg ha már itt vagyok, le is írnám, hogy nagyon jól mulattam hétvégén. Szarvaskő nagyon szép hely, csak kár, hogy nem vittünk térképet.

Ma nagyon rosszul keltem (melegfront), úgyhogy vissza is aludtam, 11-ig, pedig igazán lenne dolgom.
Álmodtam.
Manó voltam – ember nagyságú manó a Mamám lakásában, és ember nagyságú – és ember alakú – trollok akartak megenni (a trollok manókat esznek, ez tudott). A volt iskolámban voltam, ahol az egyik teremben filmvetítés volt, és akkor jöttem rá, hogy engem valójában meg akarnak enni.
Ekkor manóbarátaimmal menekülni kezdtem, egy városba, ami nagyon hangulatos volt. Persze repülve – legalábbis néhány méterre a talajtól, a levegőben úszva-suhanva menekültem, csak néha kellett elrugaszkodnom (egy lovaskocsit simán leelőztem).
A trollok alakváltók, ez tudott. És valahogy mindig utolértek, vagy a trollcimboráiknak szóltak. Egy troll nőnél pedig teáztunk, de ő is csak arra várt, hogy megehessen (persze, mivel alakváltó volt, nem tudtuk, hogy troll).
Aztán mikor elmenekültünk, na akkor jött a lovaskocsi, aminek szintén troll gazdája volt (érdekes arcú parasztlegénynek nézett ki, világosbarna hajjal, bamba szemekkel, és a lovak is bambák voltak). A pusztában mentünk (én suhantam a levegőben), nagyon szép volt egyébként.
Meg arra is rájöttem, hogy a kocsikkal telezsúfolt utcájú városkában (talán Veresdzsindzsa volt) nem olyan könnyű suhanni, mert nem férsz el a kocsiktól (nem tudok nagyon magasan suhanni sajnos, viszont nagyon szeretek).
Egyszer lefelé is suhantam a hegyoldalon, de a g hatott rám, úgyhogy nekiálltam fékezni, először mint görkorival, majd mint síeléskor.
Azért nem kaptak el. Felébredtem.